Buongiorno!
A mindent a szemnek verseny eredményhirdetésével kezdjük az új tanévet! :) Remélem mindenkinek élvezettel teltek az első hetek, na jó ennyire vicces még én sem vagyok...
Hát azért remélem ez jobb kedvre derít pár embert! Csak az első három helyezettet hirdetjük ki, de a többiek se csüggedjenek! (Az okleveleket email-ben küldjük pici csúszással )
Nos akkor nem is húzom tovább az időt:
3.Helyezett
VACAK
Váltsd meg magad!
Tikkasztó volt a hőség, egyenesen fullasztó. Amerre csak néztem, mindenütt száraz homok és kirepedezett föld vett körül. Életnek nyoma sem volt. Ki tudja, mióta járkáltunk a kietlen sivatagban, az időérzékem teljesen tropára ment. Négy napja, négy hete? Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy nem bírom már sokáig.
Víz. Vízre volt szükségem. Sokra. Ilyenkor elképzeltem, ahogy a hűs nedű végigfolyik a bőrömön, lecsurog torkomon, és ilyenkor boldog melankólia veszi át rajtam az uralmat, hogy nem is gondolok a szomjúságomra. Jobb napokon.
Most ez sem segített. Szükségem volt rá, mint a friss levegőre. Ugyanis itt a légkör forró volt, minden egyes levegővétel égette a tüdőm. Őszintén mondom, nem tudom, meddig bírom még. Innen nincs kiút. Csak gyalogolunk össze-vissza, de eddig még egy rohadt növénnyel nem találkoztunk.
Visszagondoltam életem egy-egy pillanatára. A kisebb bolti lopásokra, amiken még nem is buktam le. A drogokra, amikre alkoholista emberek szoktattak rá az utcán, ahol éltem. A csínyekre, amiket más utcakölykökkel műveltem. A sok dühös arc, mikor lebuktunk a srácokkal, mi pedig fejvesztve rohantunk el a helyszínről. Az első fiúm, aki csak kihasznált, és még inkább rosszá tett. A tizennyolcadik szülinapomra, amikor hivatalosan felnőtt lettem. Az első gyilkosságra, ami véletlenül sült csak el.
Én nem akartam megölni őt. Csupán baleset volt. És azok az átkozottak nem segítettek nekem. Ahelyett, hogy elbújtattak volna,felnyomtak a zsaruknál. Kis híján életfogytiglan lett belőle, de a kétségbeesett előadásom segítségével csupán 10 év. Ekkor tanultam meg, hogy csak magamra számíthatok. Nem bíztam senkiben. De egyvalaki mégis kiharcolta a bizalmam. Ő nem más volt, mint a mostani útitársam. A férfit bankrablásért csukták le.
Kénytelen voltam megszokni, ő volt a szobatársam. Három évet töltöttünk együtt. Furcsán jól éreztem magam mellette. Most pedig ő volt az, aki megszöktetett. Csupán a felvezetésével volt gond. Egy egyszerű, Na gyerünk, kapd össze magad! Elhúzunk innen a fenébe! kijelentést vágott hozzá és már vonszolt is.
De ezek a gondolatok se terelték el a figyelmem a víz hiányáról. Reménytelenül estem térdre a forró és kemény földre. Feladtam. Lefeküdve próbáltam meg pihenni. Egyik körmömmel a felrepedezett földet kezdtem piszkálni. Aztán egyszer csak egy apró, zöld növény bukkant ki a földből, nem messze az én ujjamtól. Egészen megbabonázva figyeltem a kis hajtás felbukkanását a földből. Pedig olyan kemény és száraz itt a föld. Akkor hogyan? Nem tudtam, de aztán ráébredtem. Ahogy ez a kis hajtás, nekem sem szabad feladnom. Biztos neki is így sikerült. Nem adta fel.
És én se fogom. Nem fogom feladni. Kijutok innen, így vagy úgy. Megígértem magamnak, hogy ha ezt élve megúszom, új és jobb életet fogok kezdeni. Elköltözök egy másik földrészre, hogy biztos ne találjanak rám. Állást szerzek egy kórházban. Meg akarok változni az idős férfi miatt, akinek a halála az én lelkemen száradt.
Éreztem, hogy már ne kell sokáig menni.
Nem is tévedtem sokat. Mikor felértünk a dombra, életem akkori leggyönyörűbb látványa tárult elém. Civilizáció!
VÉGE
2.helyezett
Gaál Bianaka
A sors fintora
Reggel hét óra, a szemem még alig érzékeli a vakítóan szikrázó fényeket, amik a nem teljesen lehúzott redőnynek köszönhetően, beszöktek kintről. A gondolataim még valahol az álomvilág és a valóság határán járnak, azonban hamar a színtiszta valóságba csöppenek, amikor eszembe jut, milyen fontos számomra ez a nap. Natalieval már három éve együtt vagyunk, ami szép kis idő. Egy fesztiválon ismertem meg, amint a barátnőivel, elég ittas állapotban fent táncolnak, a kialakított színpadon. Összeismerkedtünk, a sok pia ellenére is nagyon jól kijöttünk, megadta a számát, én is, s másnap felhívtam. Elkezdtünk beszélgetni, sms-ezni, lett belőle találkozás, ma pedig már a közös házunkat fogjuk megnézni, ezért is vagyok izgatott. Hamarjában besiettem a fürdőbe, lezuhanyoztam, fogat mostam, s a többit. A Natalietől kapott parfümmel gondosan raktam a nyakamra. Kikerestem egy farmert, hozzáillő pólót a szekrényből és felhúztam. Dudorászva mentem ki a konyhába kávét csinálni magamnak. Bekapcsoltam közben a rádiót, unaloműzésképpen.
- Jó reggelt Boston! Rakják fel a kávét, és indítsák be a napjukat - kiabálta a bemondó a rádióba.
- Ma elég szeles napunk lesz, készítsék elő a dzsekiket is - figyelmeztetett, most már normális hangon. A gőzölgő ital mellé csináltam egy szendvicset is, ne keljen beugranom egy gyorsétterembe, mert közbe szól az éhségem. Végig hallgattam két számot mire végeztem a reggelimmel, majd a bemondó tanácsára előkerestem egy bőrkabátot. A kocsi kulcsot lekaptam a nappaliban lévő dohányzóasztalról, bezártam magam mögött a bejárati ajtót, a kulcsot pedig elsüllyesztettem a farzsebemben. Átsiettem a pázsiton a garázs felé. Megnyomtam a gombot, ami felnyitja a bejáratot, bepattantam az autóba, és kijártam. Mivel önműködős, ezért nem vártam meg, míg lezár, csak kinyitottam a kaput, körbenéztem nem jön-e egy másik jármű, s rájártam az útra. A már jól megszokott úton mentem, közben ismét szólt a rádió. Az ujjaimmal doboltam a ritmust közben. Néha rá-rápillantottam az emberekre az utcán. Vagy a munkába siettek, vagy egyszerűen szeretnék egészségesen élni az életük, ezért így reggel, amikor nincsenek sokan, elmennek kocogni, sportolni. Egész pofás környéken élek. A lakásomtól, amit bérlek, csak egy saroknyira van egy étterem, ez megoldja azt a problémát, hogy nem tudok főzni. Bár a szomszédjaim idősek, mégis nagyon jól kijövö velük, megértenek. Az utca, amire kilátás nyílik a nagy ablakomból, ami a bejárati ajtó mellett található, egy szép házsorra vet kilátást, rendezett, s gondozott kerttel.
Kaptam egy pirosat, ezért lelassítottam, s azon gondolkoztam küldök egy üzenetet Natalienak, hogy mindjárt ott vagyok, pár perc gondolkodás után mégiscsak úgy döntöttem meglepetést okozok neki, és csak beállítok, így a telefonom visszadobtam az anyósülésre. Mikor a lámpa zöldre váltott, utat engedve nekem, lefordultam jobbra, a konditerem mellett haladtam el, ahova járok edzeni, és végig mentem az utcán. Itt egy bal kanyar következett, majd az úton végig, s ott még egy jobbos. Ahogy befordultam a sarkon, megláttam Natalie lakását, ő is szintén bérli. Azonban nem a feltűnő virágokkal teli előudvar terelte el a figyelmemet most, hanem ami ott zajlott. Natalie egy a harmincas éveiben járó férfitól búcsúzkodott, csókkal és öleléssel. Ami lejátszódott a fejemben; csalódottság, nem várt dolgok, és a valóság tüzes nyila, megcsaltak. Hirtelen tövig benyomtam a féket, és az utóból, néztem végig a jelenetet. A szomszéd ház sarka adott némi védelmet, hogy ne vegyenek észre. Mivel mindig is hirtelen haragú ember voltam, azért csalódottságomat felváltotta a düh, állkapcsom megfeszült, egyre erősebben kezdtem markolászni a kormányt. Nem bírtam nézni azt az ocsmány dögöt, aki ott enyelgett az életem értelmével, kiszálltam az autóból, becsaptam teljes erőből az ajtót, az autó lepityegett, miszerint bezártam. Felléptem a járdára, most az egyszer hasznát vettem a nagycédrus árnyékának. Végignéztem amint távozik a pasi, akit legszívesebben a földig ütöttem volna, és sietős, már-már futó lépésbe közelítettem a sajnos, már csak volt barátnőm lakása felé. A reggeli kicsattanó öröm nyoma se látszott ábrázatomon. Ingerülten kicsaptam a kiskaput, magam mögött nyitva hagyva, azt hiszem, hamar távozni fogok. A csengőre sem volt szükség, ahogy azt az illendő fiúk
- Szia, Natalie - trappoltam be a konyhába, körbe nézve merre van.
- Szia, kicsim - egy tincset eltűrve a füle mögé, s mosolyogva leszaladt a lépcsőn. Széttárt karokkal közeledett, én pedig nem mertem elhinni, hogy ennyire palástolja a dolgot. Egyre jobban beigazolódik a tény, amit felvetettem magamban, miközben figyeltem őket, én egy hazug lányt Csókkal akart köszönteni, de elhúztam a fejem, így csak az arcomra kaptam. Ő hátralépett egy lépést, és nem értette, de nem hoztam fel egyből a témát. Nem törődve vele, ismét mosolyogva szólalt meg:
- Nem kérsz egy kávét? Tudod, már nagyon izgulok, hogy milyen házban lelünk otthonra - beszélt nekem háttal, és pedig semleges arccal figyeltem minden mozdulatát.
- Natalie - vettem egy nagy levegőt, és komoran folytattam tovább - Mondd, mekkora ökörnek nézel
- Miről beszélsz? - fordult meg, félbehagyva a kávé készítését.
- Tudod, amikor jöttem, arra gondoltam küldök egy üzenetet, hogy mindjárt itt vagyok, és akkor még időben el tudod küldeni azt a fickót, de mondom, á, meglepetést akarok okozni, azért nem tettem, - mutattam rá - és akkor most nem lennénk itt, viszont hordoznod kéne egy nagy hazugságot - kezdtem felhúzni magam. - És tudod mit, úgy tartottam enyém a világ legszebb, legtisztább, és legőszintébb lánya - tettem szét a kezeim, tekintetem az ég felé vetettem, és megvető pillantásokkal néztem vissza, arra a lányra, aki egykor fontos volt nekem.
- Robert, hagy magyarázzam meg - jött közelebb, kezeit mellkasomra téve. Láttam szemeiben, hogy tudja, miről beszélek, és mintha egy kis megbánás is csillogott volna, de annak nem tulajdonítottam figyelmet, mert aljas módon kihasznált.
- Nincs szükség a magyarázkodásodra - léptem hátra, kezei pedig lehullottak testemről. Határán voltam a sírásnak, és egy kósza könnycsepp utat is tört magának, de azonnal letöröltem. Meglátszik, hogy fontos volt nekem, hiszen soha nem sírtam még lány miatt.
- Kérlek, ne hagyj el! - hangja fokozatosan elhalkult, a földre rogyott, és keserves sírásba kezdett.
Mindig is képes voltam bocsánatom adni az embereknek, de ezúttal annyira megaláztak, hogy képtelen lettem volna. Csak legyintettem, vonakodva, de hátat fordítottam neki, és ott hagytam. Gondolataim csak a körül forogtak, hogy a világ legszebbnek ítélt napjából nem maradt semmi, csak a sírás, és szakítás. Mintha millió, meg millió darabra marcangolták volna szívem. Az autót, reményeket, és azt a lányt, aki sokat jelentett, ott hagytam. Nem mentem messze, csak kétutcányival odébb. Egy gyár pinceablakánál végleg elhagytak lábaim, és csak ledobtam magam. Nem érdekelt ki lát, az eddig tartogatott könnyek utat törtek. Az életem romokban volt, nem tudtam, hogy fogok túltenni magam rajta, semmit nem tudtam.
Órákon át csak ültem, és gondolkoztam. A könnyek felszáradtak, kifogytak. Felálltam, és belevetettem magam az éjszakába. Pár utcányival lehettem távolabb, amikor megpillantottam egy kocsmát. Egyáltalán nem tiszta gondolkodással átmentem az úttesten, és benyitottam, amit jelzett egy kis csengő, az ajtó felett. Leültem egy bárszékre, és kértem egy pohár wishkey-t.
- Rossz passzban vagy öreg? - szólalt meg mellettem egy fickó. Én fel sem néztem rá, csak,bólintottam. Láttam, hogy int a csaposnak, ezt a kört fizeti nekem, majd távozott. Meg akartam tudni ki volt velem megértő, s amint megfordultam, szemeim kétszeresre nőttek, izmaim megfeszültek. Ő volt az, akivel Natalie...
1.Helyezett
Kovács Réka
Az esti hideg szél szinte a fiú csontjáig hatolt. Szorosabban fogta közre a kabátját, majd
átsietett az utcán. Hallotta maga mögött a kiabálást, de nem igazán foglalkozott vele. Aki az
utcán sétált csak egy sötét hajú fiút látott egy fekete szövetkabátban, fekete bakancsban és
sötétkék farmernadrágban. Aki ismeri, az tudja, hogy ez csak a látszat. Damien Northbrie
egy zárkózott, magányos fiú, aki csak az anyjában lel vigaszt, mióta az apja meghalt. Szóval
Damien, épp átért az út túloldalára, amikor meglátott közeledni egy srácot. Magas volt, szőke
haját a szél gyermeki könnyedséggel dobálta, míg egyszerű ruházatát jóformán cibálta. Egy
fehér pólót, egy farmerkabátot, egy világos farmert és egy barna bakancsot viselt. Arcán
magabiztosság látszott, mégis Damien, mintha egy cseppnyi félelmet fedezett fel volna rajta.
Mikor a szőkeség elért a mi főszereplőnkhöz, megtorpant. Csupán megtorpant. Mintha torkára
fagytak volna a szavak. Vett egy mély levegőt, majd belekezdett.
- Idevalósi vagy? – a hangja rekedtes mégis megnyugtató volt. Damien nemlegesen
megrázta a fejét, mire az ismeretlen elvigyorodott. – És van hol megszállnod?
- Egy… egy… barátomhoz… igyekezetem… - dadogta Damien, amitől a szőkének csak
nőtt az önbizalma.
- Gyere, meghívlak egy italra! – rántotta be a megszeppent fiút egy kocsma ajtaján.
Óvatosan mégis céltudatosan rángatta át a szinte üres helyen, egészen a bárpultig, ahol
egy fiatal, körülbelül 26-27 éves, vörös hajú nő törölgette a poharakat.
- Á, Wes! – mosolygott őszintén a két fiúra, ami egy picit megijesztette Damient.
Zavarta, hogy a nő nem is ismeri mégis kedves vele. Viszont megjegyezte az
ismeretlen becenevét. Wes. A fiú szívesen ízlelgette volna tovább ezt a különös nevet,
ha a pultos nem zavarja meg a gondolatait. – Azt hittem ma nem jössz be.
- Csak beülünk egy italra, Beth. Kérlek, hoznál majd nekünk egy itallapot?
- Örömmel. Viszem a szokásos helyedhez.
- Köszi. – motyogta Wes, míg átrángatta szegény, ideges srácot. Leültek egymással
szembe, míg Beth odavitt nekik két már-már gyűrött papírféleséget. Damien
elgondolkodott, hogy vajon mit akarhat tőle Wes. Annyira nem bátor, hogy
megkérdezze, mégis elgondolkodtatta a kérdés, sőt észre se vette, hogy időközben a
lány visszatért.
- Szóval… Mit kértek inni?
- Én a szokásosat. – válaszolta szőke hajú srác.
- Aha… szóval egy nagy korsó sört. – nevette a vöröske. – És te szépfiú? – nézett
Damienre, mire a fiú libabőrös lett. Nem szerette, ha bárki becézgeti, főleg nem egy
idegen. Pedig annak idején szerette, ha a lányok játszanak vele. De… persze ez mind a
múlt.
- Én… én… csak pohár vizet kérek. - mondta Damien, mire Wes és Beth összenéztek,
majd a lány bólintott egyet.
- Akkor két korsó sör és egy martini rendel. – nevette, majd otthagyta a röhögő West és
az elképedt Damient.
- De… de én csak egy pohár vizet kértem…
- Ugyan már! Nem lesz semmi bajod… - legyintette a szöszi, mire a fekete hajú fiú
felpattant.
- Honnan tudod?!? Nem is ismersz! Én se ismerlek!
- Jó, nyugi, csak ülj már le! – miután Damien hallgatott rá, folytatta. – Wesley Tore
vagyok. Te?
- Haza akarok menni. – hagyta figyelmen kívül a kérdést, még mindig dühösen.
- Kérlek. – masszírozta meg az orrnyergét. Legbelül még Wesleynek is túl makacs volt
már a fiú viselkedése. – Wesley Tore vagyok. Téged, hogy hívnak?
- Damien. Damien Brooks. – sóhajtotta.
- Örülök, hogy megismerhetlek Damien. Mit keresel itt a városban?
- A nagybátyámhoz jöttem. Igazából pár nappal hamarabb érkeztem…
- Van hol megszállnod? – aggodalmaskodott Wes.
- Úgy gondoltam megszállok egy hotelben…
- Még hogy hotel?!? Van egy szabad vendégszobám, ha gondolod.
- De nem akarok zavarni és még mindig nem ismerlek eléggé…
- Mit akarsz tudni?
- Nem is tudom… mi van a családoddal?
- A szüleim meghaltak és a húgom pedig a nagynénémhez kellett költözzön, aki utál
engem így ritkán tudom csak meglátogatni Lanát. Még valami?
- Sajnálom. – hajtotta le a fejét megszeppenve. Damien nem gondolta, hogy Wesley
élete ilyen… más lesz. Arra gondolt, hogy minden szép és jó. Hatalmas ház, boldog
család, barátnő…
- Nem a te hibád. Nincs mit sajnálnod. Te nem mesélsz nekem?
- Hát… oké. Egyke vagyok. Az édesapám meghalt jó pár éve… anyukámmal élek.
Barátaim nincsenek, és nem vagyok különleges.
- Mindenki különleges a lelke mélyén. Te is az vagy. – mondta komolyan a szőke hajú
srác, mire a beszélgető partnere hümmögött egyet. – Na, mehetünk. Gondolom, te azt
nem fogod meginni. – bökött a korsóra.
- Nem hát. – fújtatott Damien. Még a gondolat is fojtogatta, ahogy az alkoholra gondolt.
Azok a fránya emlékek…
- Beth, mi mentünk! – kiáltotta a szöszi, mire a lány bólintott. Csendben tették meg az
utat, egy egyszerű kis kertes házhoz. Wes nem vacakodott sokat a zárral, így gyorsan
beértek a meleg otthonba. – Hát itt vagyunk…
- Szép házad van…
- Köszi. – motyogta Wesley, míg elfordult Damien kíváncsi tekintete elől. – Várjunk!
Hol a táskád?
- Öhm… azt utólag küldik utánam… anya szerint így költségesebb…
- Remek. – mosolygott őszintén. – Akkor adok neked ruhát.
- De nem szükséges…
- Dehogynem! És remélem, nem lépsz le csak úgy szó nélkül. Gyere fel velem! –
ragadta meg az összezavarodott fiú kezét, majd felrángatta a szobájába. Kinyitotta a
szekrénye ajtaját, majd kivett egy boxert, egy pár zoknit, egy farmernadrágot és egy
fekete felsőt. – Tessék. Szerintem jók lesznek rád.
- Köszi… - motyogta zavartan Damien, mire Wes elvigyorodott.
- Éhes vagy?
- Nem, köszönöm… - próbált ellenezni, de a szőke fiú már vissza is rángatta a
földszintre, egyenesen a konyhába.
- Na… mit csináljak vacsorát?
- Miért nem hagyod, hogy befejezzem a mondataimat? – mormogta Damien
félhangosan, mire Wes elnevette magát.
- Ne haragudj! – mosolygott Wesley, majd odaállt a pulthoz és előszedett minden
alapanyagot egy jó esti spagettihez. Feltette a vizez főni, majd visszafordult a
vendégéhez. Mindeközben a főhősünk alaposan megnézte magának a ’megmentőjét’.
Tudta, hogy nem jó, amit csinál, de nem bírta megállni. Damien nem szerette ezt az
oldalát. Sőt ilyenkor nagyon utálta saját magát. Úgy gondolta, hogy bűn, amit érez,
amit gondol. Attól félt, hogyha Wesley ezt megtudná, kidobná a házból. Pedig ha
tudná! Wes is ugyanígy érzett a fiatalabb, esetlenebb fiú iránt. Tetszett neki, Damien
makacs, ugyanakkor félénk természete.
- Azt hiszem, kész van a kaja. Szereted a spagettit? - fordult Wes a vendége felé.
- I… igen. Szeretem a spagettit.
- Remek! - csapta össze a tenyerét. - Akkor együnk!
A vacsora csendben telt, mégis olyan megnyugtató volt mindkét fiú számára. A
vacsora végeztével együtt mosogattak el, ám az egyik pillanatban összeért a kezük, de
Damien gyorsan elhúzta a kezét mielőtt elfoghatta volna az a bizonyos bizsergés.
- Én... megyek aludni, ha… ha nem gond... - dadogta, mire Wes gyengéden
elmosolyodott, majd intett a kezével, hogy kövesse. Felmentek az emeletre, egészen
a vendégszobáig. Miután a Brooks fiú belépett a hangulatos kis szobába Wesley
utána lépett, majd becsukta maguk mögött az ajtót. - Valami baj van? - kérdezte
volna Damien, de Wes gyorsabb volt, letámadta és rögtön az ajkait az ajkaira nyomta.
Wesley nem szerencsétlenkedett és szorosan tartotta a tarkóján fogva. De váratlan
dolog történt. Damien ellökte magától a fogva tartóját. - Te meg vagy zakkanva?
- Ezt meg hogy érted? - kérdezett rá a szőke hajú fiú.
- NEM VAGYOK MELEG! - válaszolt egy kicsit erőteljesebben, mint, ahogyan azt
szerette volna.
- Dehogynem. Ne tagadd. Látom a szemeidbe.
- Nem látsz te semmit! Nem vagyok meleg! Még egyszer nem aláztok meg! - morogta
Damien, de a vége felé majdnem elcsuklott a hangja.
- Még egyszer? Damien! – fordította maga felé a fiú arcát, amikor az elfordult tőle. – Mi
történt?
- Semmi, amihez közöd lenne! Csupán pár srác megalázott a másságom miatt!
- A másságod miatt? Egyébként a másságod, miért baj?
- Mert nem vagyok olyan, mint a többiek. Egy hatalmas hiba vagyok a világban
- Dehogy vagy. – nyomott egy csókot az arcára. – Tökéletes vagy.
- Kinek? – tárta szét a karjait Damien.
- Nekem. – suttogta Wesley és megcsókolta őt, amit persze már a másik sem ellenzett.
~Emlékszem mikor kislány voltam, az autóban mindig neki dőltem az ajtónak, de bezártam, mert féltem, hogy kiesek. Most mikor már 'nagylány' vagyok, az autóban mindig neki dőlök az ajtónak, de nem zárom be, hátha kiesek..
